Október 6-án ismét katartikus élményben volt része annak, aki ellátogatott a Művelődési Házba, hiszen székelyudvarhelyi színművész barátunk olyan elementáris erővel adta át nekünk saját szerkesztésű trianoni emlékműsorát, annyira benne volt lélekben mindenki ebben az erőtérben, hogy a végén másodperceknek kellett eltelnie ahhoz, hogy –mintegy visszazökkenve a jelenbe- elkezdjünk tapsolni. De akkor aztán tapsoltunk…

A „Magyar Miatyánk” című emlékműsorban –a címadó Somogyváry versen túl- hallhattunk egyebek között Wass Albert verset, Karinthy levelet, Horthy kolozsvári beszédéből egy bejátszást, de mégsem egyfajta gyászos apátiával hagytuk el a termet, hanem a tenni akarás tüzével, ugyanis Attila –kitűnő érzékkel- az est végére József Attilának A Dunánál című versét helyezte, melynek végén bizony ott a remény és tenni akarás.

Hogy is volt a vége?

 „Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a múltat be kell vallani.
A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vívtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.”

Köszönjük Attila, Családoddal együtt szeretettel várunk jövőre is!

Köszönet továbbá mindenkinek, aki ott volt, és mindenkinek, aki még adománnyal is támogatta azt, hogy ez a már szép hagyománnyá kinőtt kulturális sorozatunk folytatódhasson.

Németh Ferenc