Takaros, kedves környezet, meleg otthon és még melegebb fogadtatás jellemezte látogatásomat a Bóka család otthonában, ahogy mindig, ha valakit arra sodort az élet , vagy meghívásra érkezett is!
Bandi bácsi és Ildikó néni nagy egyetértésben, könnyes szemmel meséltek a múltról, családjukról, isteni szolgálatukról!
Kérdéseim olyan csodálatos, kedves, egyedi levélre késztette Bandi bácsit, hogy szeretném úgy megosztani mindenkivel, ahogy kaptam!
Mély tisztelettel, és csodálattal: Erdeiné Csütörtök Teodóra

Ildikó erdélyi magyar családból származik, akik magyarságuk miatt kellett  1946-ban Otthonról hazajönniük az Anyaországba.  Így jöttek Budapestre, ahol végül is a Budai hegyekben, egy magánosan és üresen álló volt vadászházban teremtették meg a „kis Erdélyországot”.  Ennek egyenes következménye lett Csaba sógor 1956 utáni, hazafisága miatti halálos ítélete, melyből végül 7 évi börtönbüntetés lett. András budapesti, hivatalnok családban nőtt fel, 25 éves koráig volt fővárosi polgár. De már gyerekkorától vonzódott a falusi életformához.
Utolsó éves teológusként „exmissziós” szolgálatra a Budapest-Farkasréti prédikáló-állomásra kerültem állandó szolgálatra. Itt néhány fiatal is rendszeres látogatója volt a vasárnapi istentiszteleteknek. Belőlük szerveződött egy kis ifjúsági közösség.  Itt ismertem meg későbbi Páromat, aki akkor még második osztályos gimnazista volt.  Két év után házasodtunk össze és kerültünk együtt Baranyába, lelkipásztori szolgálatra.

A közbenső két év segédlelkészi (kápláni) szolgálat ideje volt az Alföldön, először a Jászságban majd Nagykőrösön. Itteni „principálisom” dicsérte fel  olyannyira Baranyát, hogy akkori püspökünknél jelentkeztem baranyai szolgálatra. Egy volt teológustársam Peterden töltötte kápláni évét, s ő is hívott, hogy jöjjek, legyek utódja, vegyem át tőle a gyülekezetet, amelyik önállósulni készül és az eldugott kis Peterdről átteszi a lelkészi székhelyét Újpetrére. (Ekkor még Peterdre csak földúton lehetett bemenni, az egy falusi iskolán és vegyesbolton kívül más infrastruktúra nem volt. Újpetrén  viszont iskola, óvoda, bölcsőde, többféle bolt, orvos, patika, fogorvos és jó autóbusz-csatlakozás  Pécs felé!). Ám az akkori baranyai esperes ehhez nem járult hozzá, mert egy háromgyermekes lelkészcsalád is pályázott erre az állásra. Így Tóth Árpás lett az Újpetrén lakó lelkész, mi meg mehettünk Szigetvár mellé, Bürüs-Váradra. Ott kezdtük közös életünket és 5 évig végeztük a munkát. Öt év után megürült az újpetrei lelkészi állás és akkor boldogan váltottunk, mert vasárnaponként a kis imaházban népes, 20 – 25 fős gyülekezet hallgatta az Igét.

Aztán ebből negyvenegy évi legyökerezés lett. Ideköltözésünkkor négy gyermekünk volt, Levente 4 éves, Koppány 3, Emese 2, Zsombi pedig 3 hónapos csecsemő. Eleinte nehéz volt megszokni, hogy német és katolikus faluban élünk. A reformátusok kb. 20%-os kisebbségben, meglehetős megosztottságban élnek. Nagyrészük Felvidékről kitelepített család, akik visszahúztak előző lelkészükhöz (aki maga is felvidéki származék volt) és állandó kritikával illették az erősen más mentalitású Bóka-családot. Arról nem is szólva, hogy a négy gyermek után még születtek az apróságok, „ahogy az Isten adta”.  Ekkor már tudtuk, hogy „Az Úr ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse JUTALOM” (127. Zsoltár). Először a katolikus családoktól kaptuk a csodálkozó  elismerést, majd a segítőkészséget is a Tanács részéről. Rittinger Engelmbertné, Magdika volt egyik legfőbb pártfogónk. Aztán szépen elfogadott a gyülekezet, a szolgálati terület is bővült, amikor Kistótfalu lelkészi állása megüresedett, ide lett csatolva Kistótfalu, Vókány és szórványai.  A gyermekek nőttek, hála Istennek egészségesen. Bekerültek az Óvodába majd az Iskolába. Jöttek a barátok, barátnők, szomszéd gyerekek. Volt olyan korszak, amikor 2 -3 pótgyerekünk is élt nálunk naphosszat, különösen az „egyke” gyerekek találták meg itt a testvéri kapcsolatokat, családpótlékot.  Ildikó így lett „Éde” (az édesanyából rövidült becézéssel) és mind máig vannak olyan fiatalok, akik így szólítják és tegezik, mint a saját gyermekeink.   Megemlíthatő még az újpetrei plébánosokkal való jó, mondhatni testvéri kapcsolat (Ónodi János, Kaufmann Ferenc, Wolleszky Tibor, Horváth Sándor, Nyulász György hogy csak egy néhányat említsek). Ebből adódott, hogy rendszeressé váltak olyan alkalmak, amikor szószékcserével egymás alkalmain együtt vett részt az egész falu, felekezeti különbség nélkül. Katolikus és református asszonyok együtt gyúrták a száraztésztát református szeretetházaknak, s  gyakori lett a közös szertartással végzett, „ökumenikus” esküvő. No és az évek során át működő, havi egy alkalommal tartott nyitott „házi bibliakör”, házaspárok és  mindkét lelkész részvételével. Ahogy János apostol írja: „Sok mondanivalóm volna még”(Jn. 3. lev. 14.)

Amikor megalakult a faluban a Német Nemzetiségi Énekkar, Ildikó asszony ennek lelkes tagja lett. Példát akarva ezzel is adni: ismerjük meg és becsüljük meg egymás kultúráját! Egy kicsit szabadabb politikai légkörben elkezdődött a németországi kitelepített rokonsággal a kapcsolat, ebből fakadóan kölcsönös látogatások. A Bóka – család pedig a sok gyerek révén lett ismertté külországi református gyülekezetek és családok előtt.  Ebből továbblépve került sor egy Északnyugat-Németországi református közösséggel történő ismerkedés, melynek eredménye a mindmáig tartó ostfrieslandi kapcsolat, ahonnan idén is jött egy házaspár látogatóba, de egy kiskassai kislányt is befogadtak egy évre szakmai gyakorlatra. Ez természetesen nem maradt a református gyülekezeten belül, bekapcsolódtak katolikusok is. Másik, hosszantartó kapcsolat egy svájci kisvárossal eredményezte, hogy a kórus és a német tánccsoport meghívást kapott az ottani fellépésre. És Hollandia! Nyaranta oly gyakorisággal jöttek holland látogatók Újpetrére, elsősorban a vasárnapi református istentiszteletekre, hogy olykor kétnyelvű (magyar – holland, magyar – német) volt a liturgia. Így segítettünk Újpetre nevét ismertté tenni Európában, még jóval az Uniós csatlakozás előtt.

Most Vókányban éldegélünk. Újpetrei lakásunk a református egyház szolgálati lakása, amelyet a szolgálati viszony megszűntével kiürítve tartozik a lelkipásztor visszaadni gyülekezetének. Sokáig keresgéltünk egy helyet, ahol öreg napjainkat leélhetjük. Végül egy holland baráti, keresztyén testvéri kapcsolat révén kerültünk Vókányba, ahol ők megvettek egy ingatlant (Rákóczi utca 19), s nekünk haszonélvezeti jogot jegyeztetve be.

Itt vagyunk a Csukma-hegy és Gombás-hegy lábánál, és otthonunk éppoly nyitott, mint Újpetrén. Bárkit és bármikor szívesen látunk! Ildikó szíve örül, hogy a messziről sóváran nézett „hegyei” karnyújtásnyira kerültek. De a szívünk ott maradt Újpetrén – gondolom, ez érthető! Halottaink és emlékeink oda kötnek, most már alighanem örökké!